teljes tudatlanság.

 Az életben vannak nehezen elfogadható, nehezen elengedhető dolgok..személyek. Valakivel jól érzed magad. Másnap rádjön az az érzés hogy iszonyatosan hiányzik. Csak vele akarsz lenni. Újabb találkozás, már más személlyel. Vele is ugyanigy lejátszódik minden. A következő alakalommal megint mással. Aztán azon veszed észre magad hogy hihetetlenül egyedül vagy. Mert nekik nem te hiányoztál. Hanem az az érzés amit kiváltottál belöllük. Az amit pillanatok alatt adtál nekik..és így pillanatok alatt el is vettél tőlük. Lassan itt a szerelmesek napja. Teljes magányban tudod csak elképzelni ezt a napot. Túl giccses..felesleges.. a szerelmesek ne csak ezen a napon szeressék egymást. De nem tudsz senkire úgy gondolni, hogy szeretem!.. egyedül vagy.. ülsz az ágyon, kanapén..vagy a földön. És arra gondolsz mi lett volna ha. Na igen, ez a rossz felfogás. A régi dolgokat egytöl egyig el kell engedni. Persze ezt mindig könnyü mondani. Lemondani valamiröl/valakiröl..elengedni valakit.. Hihetetlen sz*r érzés. Mégis minden nap át kell esned valami ilyenen. A reményben pedig az a legrosszabb..hogy nem tudod elengedni azt sem. Egyik nap ebben reménykedsz..másik nap abban.. Remény.. Ilyenkor mindig feljön egy vicces kis idézet.. "A remény hal meg utoljára..mert ő a gyilkos" :) na ennyit a pesszimizmusból..

Mindig akartam blogot. Mindig bele is kezdtem. De soha nem tudtam befejezni. Simán fejben az elképzelés könnyebben megy mint a megvalósítás. Egy idö után nem irok. Aztán el is felejtem hogy valaha volt ilyen is. Mindig valamilyen érzelem váltotta ki belöllem azt hogy elkezdjem. Valami amit ugy gondoltam ki kell irnom magamból. Teljesen ismeretlenül..